Forró nyári nap volt. A lovardában most töltöttem a lovastábor 2. napját. -"Úúúú, de meleg van!-gondoltam- A lovardában voltak kutyák, macskák, kecskék, malacok, 2 szamár, és persze rengeteg ló.

-Zsolti! Megyek, megnézem a lovakat!-(én)-

-Oké. Menj csak. Bár nem értem, hogy hogy tudsz még ilyen hőségben is idekinn mászkálni a lovak között! A többiek mind fenn vannak, a szobájukban. Figyi, ha már úgyis hátra akarsz menni, akkor megtennéd, hogy a slaggal eresztesz vizet az összes karámba, az összes lónak?-(Zsolti)-

-Oké. Szivesen megcsinálom. Majd szólok, ha kész!-(én)-

Tikkasztóan meleg idő volt. A többiek,: Zsófi, Szabina, és Lili, mind fenn voltak a tetőtéri szobában, és minden bizonnyal zenét hallgattak.

Az előző nap is így telt...: reggel 8 óra körül felkeltünk, aztán olyan fél 9 körül lementünk a kertbe, reggelizni...ebédig mind3-an fenn voltak, a hűs tetőtéri szobában... Ellenben velem. Én ebédig lenn voltam, az istállókban, és vagy takarítottam, vagy a lovakat tisztítottam, illetve vezettem a bokszokba/karámokba. Ebéd után, pedig ők az egész délutánt fenn töltötték a szobában, én pedig lenn voltam... Addig, amíg Balázs, a tulaj fia nem szólt, olyan 4 óra körül, hogy kezdődik a lovaglás.

Ilyenkor mindig én mentem be, felszólni, hogy jöjjenek le. És mire nagy nehezen végre lejöttek, addigra én levittem a lovat, Alit, akin lovagoltunk.

Mindig én ültem először lóra, és csak aztán jöttek a többiek. És lovaglás után azonnal pucoltak is fel, a szobába, és a vacsoraidőig nem voltak hajlandóak lejönni.

A nyerget, és a kantárt én vittem be a nyergesbe, és miután ezzel végeztem, letisztítottam Alit, és miután kikapcsoltam a villanypásztorból az áramot, bevittem a hatalmas lovat az egyik nagy karámba, Balu, a kocsiló mellé.

Eztán az istállót takarítottam, és a szerszámokat tettem a helyére. Aztán mikor az összes karám itatóját csurig tele eresztettem vízzel, a lovaknak szedtem akácfalevelet. És csodáltam őket, amíg ettek. Aztán amikor rekordidő alatt behabzsolták a finomságot, hálásan megböködtek, és a csodaszép, csillogó szemeikkel rám néztek, aztán kíváncsian megböködtek, mélyeket szippantva, hogy van-e még az akáclevélből.

Így volt ez ma is.

Az egyik kanca, egy magyar sport-félvér, Kikka, és a kiscsikója, Leon, akit én neveztem el, szinte beszélgettek velem, a plusszkaja elnyelése után.

Kikka szelíden megböködött, újabb levéladag-kupac után kutatva, a kosárban, vagy a zsebemben.

-Hé-hé kislány! Még fellöksz! Ne olyan hevesen! Már nincsen több!-(én)-

A kanca szelíden horkantott egyet, aztán megint, csak úgy játékból megböködött. A csikója már eszegetett, és már volt olyan nagy, hogy hosszabb távra is elmenjen az anyja közeléből.

Kis csődör volt, kékesszürke. Az apja egy lipicai volt.

Ali egy gidrán herélt, akit csikókora óta a lovardában neveltek. Nagyon szelíd, és külön személyiségű ló volt. És valamilyen szinten érzékeny is.. Kedves ló volt, és kezdőknek ideális. 12 éves ló volt. Világossárga.

Olyan jólnevelt volt, hogy még csak meg sem próbált kicseszni velem. Amikor bevezettem a karámba, nem szórakozott, hanem követett, és első szóra bement.

Zsoltiék is mindig azt mondták: "Minden lónak külön személyisége van!"

Éa amikor el kellett vinni valami szerszámot a nyergesbe, akkor azonnal szaladtam.

-Én én én! Majd én beviszem!- és miután becipeltem a nehéz bőrnyergeket a lószerstámosba, ( őszintén szólva ez akkoriban elég nehezen ment ) a Zsoltiék ezt mondták:

-Köszi hogy bevitted. Nagyon jó lovas lesz belőled!-(Balázs és Zsolti)-

Lassan esteledett... az istálló nyitott átjáróin keresztül langyos, illatos nyár esti levegő áramlott be rajta.... Mlyet szippantottam belőle, és kinéztem a legelőre. A naplementében 55 ló legelészett békésen. Voltak közöttük kisebb csikók, akik az anyjuk mellett szaladgáltak boldogan játszadozva. Voltak heréltek, melyek jámboran, a csikókkal és a kancákkal nem is törődve legelésztek, és voltak fedezőmnek, vagy fiatal méncsikók, melyek szépen ívelt telivér fejüket a magasba tartva nyerítettek, kivillantva szemük fehérjét, mellyel azt mutatták ki, hogy ők mennyire pompás teremtmények is, de ugyanakkor annyira veszélyesek is tudnak lenni....   

Aztán megpillantottam Őt. Azaz Hollyt, a jámbor angol telivér kancát, aki a legelő egy félreeső szegletében állt, egy mogyorófa tövében, egy másik kancával, Csintalannal. Holly nem volt már épp az a fiatal, viháncolós kis galoppkanca, aki azelőtt volt. Megöregedett, kiszállbelőle  a tűz, de a versenyszellme megmaradt...

Ő volt az  a kanca, akit már attól  a pillanattól fogva  a magaménak akartam, mihelyt először megláttam.....

Holly már 10-es évei végén járó, a galoppból "nyugdíjazott" hátasló volt, akit én gondoztam, és mostanra várta a sokadik, de egyben utolsó csikóját. Sok kiváló csikót ellett már, közülük nemegy külföldre került, s ott folytatták a versenyzést... A csikói közül kettőt jegeztem meg igazán.. Akkoriban ellette azt az ördögsötét izmos lábú kis méncsikót, Excaliburt, aki alig 3 éve került ki külföldre. Egy és fél éve pedig egy ugyancsak erős, a magáéhoz hasonlító versenyképes kancacsikót, Honeyt, vagyis Mézet ellette, aki szintén külföldre került. A lovarda tulajdonosai sokszor mondogatták ám, lehet, hogy ez a kettő egyszer összekerül, és akkor majd büszkék lesznek magukra, akármelyik győz is!

Azt is rebesgették, hogy talán ennek a most születendő, legutolsó csikónak is jó esélyei lehetnek majd egy év múlva, amikor ( véleményem szerint idejekorán, csak azért mert a galoppvérvonalban erőseb a csonozat) belovagolják...

Féltettem Hollyt... Ugyanakkor tudtam, ő mindig helytállt, akár a pályán, akár az istállóban. Mindig tudta a dolgát, és úgy cselekedett, mint egy versenybíró.... ha dönteni kellett...

Ideje behozni - gondoltam, amint láttam, hogy a nap utolsó sugarai is eltűnnek a galoppálya mögött, és láttam, hogy néhány másik lovász is készülődik a lovak behozatalához, vagy az esti etetéshez..

Amikor végeztünk mindennel, nekiláttunk a vacsorának. Már épp végeztünk vele, amikor valami doboló zajra lettünk figymesek...

- Ki a jó élet lehet az ilyenkor? (kérdezte Attila, az egyik lovász, majd kimentek ajtót nyitni)

Őszintén szólva, a kopogtatónak jó oka volt dörömbölni megállás nélkül. Amikor ajtót nyitottak az ajtón berontott az egyik női munkalovas, Judit, és zihálva közölte, hogy a fél kilométerre lévő ménistálló lángokban áll.

Mindenki azonnal elrohant, és leküldtek egy embert a nem kis távolságra lévő szállodába telefonálni....

Egyedül maradtam.. Az utolsó utasítás az volt, hogy vigyázzak a lovakra... Nem tudtam elképzelni, nem eshet semmi baja  a méneknek.. Ráadásul abban az istállószakaszban volt Holly csikójának a félvér apja is...a kitűnő fogatló, a vén, de még mindig macsó Marcello ....

Megfogtam egy lámpát, és kimentem a zárt kancaistállóba. Kinéztem az ablakon.  Messziről láttam, hogy vörösen izzik a galoppálya mögötti rész....de nem a naplemente okozta ezt....

a ménistálló lángolt....

Vörös lángnyelvek táncoltak a távolban, és játékosan nyaldosták az épület falait, amiből gomolygott a füst, és csak elképzelni sem tudtam, milyen pokol lehet odabenn. És hogy mi van a lovakkal.... a lángok úgy kúsztak felfelé a cseréptetőre, mintha versenylovak száguldottak volna, vöröses színben játszva, zsokéikkal a hátukon, és úgy gomolygott a füst az épület felől az ég felé, mint amikor a győztes ló mögött porzik az út....

Féltem.

Csak remélni mertem, hogy nem esett baja senkinek sem... De ennek ellenére ott motoszkált a fejemben a félelem lángocskja, hogy talán mégse ígyvan...

Nem szabad most ezzel törődnöm!!! - gondoltam szigorúan.

a többi táborozót bizonyára hazavitték  a hír hallatára...

A lámpát felakasztottam a folyosóra, és Holly boksza elé sétáltam. Be akartam menni hozzá, hogy múljon a félelem, amit éreztem, amit Holy mindig eltünttett, de ezúttal nem így volt...

Amint benéztem a kanca bokszába, a lábaim a földbe gyökereztek, és kis híján elájultam ijedtemben.....

Holly az ellés közepén járt. Vérben forogtak a szemei, orrlyukai vad-vágyakozva remgve szívták be a levegőt, háta habzott, mellső lábával igyekezett felálni, közben idegesen kapálta a földet...

A tenni akarás úttá lett a félelmen. Beléptem a bokszba, és megpróbátam lenyugtatni a kancát. A kancát, akit én annyira szerettem, és nem tudtam volna elviselni akár a gondolatot is, hogy szeretett lovam , vagy akár csikója elpusztulhat...

Miattam nem!!!

Összeszedtem tehát minden bátorságomat, és beléptem a bokszba, egy ronggyal a kezemben... Tudtam hogy Holly nem bántana, és azt is tudtam, ilyen lehetőség többet nem adódik, most nincs itt senki...egyedül levezetni egy ilyen ellést, mint Hollyé, korántsem volt egyszerű feladat...  Ha egy hidegvérű csikóját veszítettem volna el, annak senki nem kerít túl nagy  feneket... De egy telivér kanca csikója, aki már most annyit ér, mint egy jobbfajta kocsi, az azért nem volt kis veszteség.. Ráadásul az én hőn szeretett lovamról volt szó. És az ő utolsó csikójáról..

Megpróbáltam hát. Ígyis úgys részben benne leszek a dologban, ha történik valami!

Felmértem a helyzetet. A kiscsikó feje kinn lógott, a jelek szerint beszorulva, és a nyelve ernyedten kilógott, a feje pedig sápadt-lilás színezetet vett fel.

Amit tanultam:

A kiscsikó csak akkor kezd el lélegezni, ha már teljesen kinn van, de ez a fej, a kiscsikó gyönyörű feje, nem épp a legbiztatóbb jel volt....

Ennek ellenére megtettem mindent, legjobb tudásomat nyújtva,figyelve minden mozdulatra, amelyekről tudtam,ha akár egyet is nem úgy csinálok, ahogyan azt kell, az akár kanca, akár csikója számára végzetes lehet...

Utólag már magam sem emlékszem, miket hordtam össze, de  a külvilággal nem törődve, igyekeztem lebonyolítani az ellést.

Ami, a körülményekhez képest, úgy tűnt, hogy jól sikerül... Bár csak úgy tűnt.

A csikó megzületett, de halott volt.

Legalábbis látszólag.

Ijedtemben, és végtelen kétségbeesésemben nem tudtam, mit csináljak. Kitört belőlem a zokogás, és a jutott eszembe, hogy hogyan számolok majd el ezzel, de ekor úrrá lettem a sopánkodáson, és szinte magamon kívül , bár már lassan azt se tudtam, mit csinálok, elkezdtem megtenni a csikóért mindent. A csikóért, akire abban  a pillanatban haragudtam.

Ha miatta Holly elpusztul őrök életére utálni fogom. De hiszen annyira gyönyörű...  Szinte olyan, mintha Holly csikókori énje feküdne előttem... annyira gyönyörű

Amint ezeket gondoltam, mág nem is utáltam annyira a kis élettelennek tűnő lábköeget

A csikó ekkor váratlanul megmozdult....

Folyt. Köv.!